Amerika alulnézetben III

Rég óta ígérgetem a saga befejező részét, most van egy kis időm, hát nekiállok. Ma hajnal 4-kor keltem és h5-re be is értem az irodába, dizászter rikóveri tesztelünk. A nagyobb cégek a fontosabb alkalmazásaikat kettőzött rendszerekre teszik, nálunk is van ilyen, most azt teszteljük, hogy éles esetben minden működik-e? A háttértárak eddig elég jól vizsgáztak, semmi dolgom nincs, aki ismeri az ilyesmit annak nem tudok újat mondani, aki nem, azt meg úgysem érdekli, szóval lépjünk is tovább, mert azon kívül, hogy két telefon van a fülemre aggatva, semmi nem történik. Majd fog.

Szóval ott hagytuk abba, hogy vékonyak az amerikai falak... Amiről most akarok beszélni, az első sorban az illegálisan itt élők munkája. Őket sokan sokféleképp értékelik, általában azonban lesújtó a vélemény róluk. Én úgy látom, hogy aki illegálisan van itt, az többnyire dolgozni akar, általában pedig – nyilván a papírok hiánya miatt is – fizikai munkát végeznek főleg az építőiparban, különböző szolgáltatások területén, mint pl fűnyírás, takarítás, bébisintérkedés stb. Upstate new yorki munkám során egy alkalommal találkoztam (feltehetően) illegális dolgozókkal. A már említett Walgreens munkánál, amikor mi már lefektettünk minden csövet a földbe, eljött az ideje a betonozásnak. Miután a villanyvezetékeket majdan tartalmazó csövek vékony PVC-ből készülnek, ezért egy ilyen betonozós munkánál igen sérülékenyek tudnak lenni, így aznapra azt a „feladatot” kaptam, hogy ügyeljek a csövek épségére. Ez egy borongós novemberi napra esett, semmi kedvem nem volt ott ácsorogni egész nap, de aztán ahogy elkezdtek mozgolódni, egyre jobban lekötött az emberek megfigyelése. A betonozás előkészítése, szigetelő fólia leterítése,  a vasrácsozat beszerelése, egy nappal korábban fejeződött be. A betonozásra egy Mr Concrete (Beton Úr) nevű cég kapta a megbízást, és az a helyzet, hogy elég komoly feladat, legalább is nagyon rendesen kell kivitelezni, mert nem kerül rá borítás, csak felpolírozzák, és ugye, ha nem sík a felület, akkor nagyon rondán néz ki. Beton úrék csapata kb 15 emberből állt, spanyol ajkúak és többnyire még nálam is alacsonyabb arcok. Az a látszólagos fejetlenség, ami a munka megkezdése után kialakult, számomra kétségessé tette, hogy itt bármi sikeres tevékenységnek leszek tanúja. A főnök - hívjuk csak Beton úrnak a cég után – már eleve gumicsizmában jelent meg, a többiek csak később húzták fel, szóval ő volt a leghangosabb, idegesen rohangált jobbra-balra, utasításokat osztogatva. Hoztak egy kézi egyengetőgépet, amivel majd az elsődleges simítást fogják végezni, ez persze nem akart működni, úgy nézett ki, mintha a kezelője akkor látna ilyet először. Hozzá kell tenni, hogy nem kis feladatról van szó. Egy nagyjából 50x80 méteres területet kell lebetonozni, ami tele van a földből kiálló csövekkel, mindezt néhány óra alatt, hogy a beton ne kössön meg és szépen el lehessen simítani. Az alapterület az egyik oldalon lecsapott téglalapra hasonlít, a lecsapott oldal a bejárat, itt még a beton ki is tud folyni, mert nincs ott semmi. Szóval én csak mosolygok magamban, hogy mi lesz itt, amikor az emberek hangya módra rohangálnak és úgy néz ki semmi nincs a helyén. Aztán előkerült egy  – hogy, hogy nem – pont megfelelő méretű fa gerenda, amit a bejárathoz leraktak és ezzel tulajdonképp az előkészítést be is fejezték. Ekkor Mr Beton előkapta a Ford pick-up kisteherautójából a lézeres jeladóját. Nyilván aki ért az építkezéshez, annak ez nem újdonság, én azonban itt láttam ilyet először. Mi is használtuk, mert a csövek kivezetésének egy elég kis tűréshatáron belüli magasságban kellett lennie, ebben segít ez a jeladó. Felteszed az állványra, amit előtte ki kell vízszintezni, aztán bekapcsolod a jeladót, ami körbe forog és egy lézernyalábbal világít. A mérőeszköz meg igen egyszerű, egy készülék, ami veszi a jeleket egy botra szerelve, aminek a magasságát előre beállítod. Amikor a végét lerakod a földre, csipog, ha nem a megfelelő magasságban van. Nos, barátunk is beállította az eszközt, majd az akkor már érkező betonszállító autókhoz rohant. Vicces egy kocsik ezek. Otthon nálunk ugye úgy van, hogy a keverődobnak a kocsi vége felé emelkedik, a kifolyó rész hátra felé néz. Itt nem, itt előre, a kiömlője a vezetőfülke fölött van, ami mindig egyszemélyes és középre tették. Amikor meglátok egy ilyet, mindig az az érzésem, hogy tolatva közlekednek. Ekkor már a másik főszereplő lépett a ténykedés középpontjába, Mr Beton haverja, akit a testalkata miatt (és persze tiszteletünk jeleként a névadó felé) nevezzünk Arturo Gattinak. Arturo azzal foglalatoskodott, hogy a betonpumpa csövét megfelelően elhelyezze, valamint a csapatát felkészítse a cső irányítására. A már említett rácson ez nem is olyan egyszerű feladat, mert a csövet állványlábakra teszik, nehogy megsérüljön a rácsozat, de mint kiderül Arturo tudja a dolgát, a vezeték megfelelő helyre került. Aztán egyszercsak megszűnt az eszetlen rohangálás, valahogy a simító is elkezdett működni, mindenki megtalálta a helyét és a beton elkezdett a csövön beáramlani. A csapat két részre oszlott: az egyik Arturo irányítása alatt a beton egyenletes terítésével foglalatoskodott, míg Mr Beton a simítást irányította. Arturo tartotta végig a cső kiömlőjét, na most ez egész káprázatosan nehéz feladat. Ekkor már persze a hűvös ellenére Arturo félmeztelenül volt a haverjaival együtt, így jól lehetett látni mennyire keményen dolgozik. Közben folyamatosan fütyült és kiabált a beosztottjaival, utasításokat adva, merre és hogyan vezessék a csövet, miközben ő a betont irányította a megfelelő helyre. Mr Beton csoportjánál először az említett kézi masina ment – az irányítóját hívjuk Micky Wardnak – először, és elsimította a beton tetejét. Ezt a gépet úgy kell elképzelni, mint azokat a masinákat, amivel nagy áruházakban vizes pucolni szoktak, csak 2 kerékkel. Az elején egy kinyúló karon helyezkedik el a simító lap, ami vagy 5 méter széles és a két végén egy-egy lézeres mérő, amivel egyrészt a vízszintest, másrészt a megfelelő magasságot lehet belőni az említett lézeres jeladóhoz. A másik oldalán van két kar, mint egy talicskánál, ezzel irányítja a kezelő a sebességet, víszintet, magasságot. Micky elég viccesen nézett ki, mert annyira koncentrált, hogy a nyelve végig kilógott, de az az igazság, hogy pengén végezte a dolgát, mert a két oldalon haladó kézi simítóknak nem sok dolga akadt. Ők inkább csak akkor avatkoztak a munkába, amikor egy-egy helyen nem volt elég beton, ekkor odalapátoltak egy keveset és Micky még egy moztulattal elsimította a lukat. Ezután, utolsó lépésként – ha már eddig boxolókról neveztük el a főszereplőket, akkor maradjuk is ennél – Archie Moore érkezett, aki egy kb 8 méter hosszú simító eszközzel az esetleges problémákat javította ki. Ezt az eszközt úgy kell elképzelni, mint egy ablaklehúzót, aminek a szára hosszú, a lehúzó része pedig vagy 3 méter széles. Nos, ezt sem igazán könnyű irányítani, ügyesnek is kell lenni hozzá és persze erősnek. Szóval a hangyacsapat szerintem jelesre vizsgázott, sajnos csak idáig tudtam követni a tevékenységüket, mert el kellett mennem. Mire pár órával később visszaértem, Mr Beton és csapata messze járt, nem láttam a simítógépeket sem, amiket akkor kezdenek használni, amikor a beton már kicsit kezd megszilárdulni. Ezek a gépek kis dodgemre hasonlítanak, amiknek az alján van egy ventillátor. Ez a ventillátor simítja le a betont.

Remélem ebből a kis leírásból kiderült, hogy ezek a srácok kőkeményen megdolgoznak azért a feltehetően nem sok pénzért, amit zsebre raknak. Ez az eset és charlottei tartózkodásom megerősített abban is, hogy Amerika betonozási világbajnok, de erről majd kicsit később még. Zárásként annyi, hogy természetesen nem tudom, hogy illegálisak voltak-e a munkások, de feltehetően egy részük igen, főleg, ha abból indulok ki, hogy akikkel együtt dolgoztam srácoknál háromból kettőnek nincs tartózkodási engedélye.

A másik dolog, amit még el akarok mondani az a kapitalizmus furcsaságai. Persze lehet, hogy ez ebben az esetben nem olyan tiszta kapitalizmus, hanem a jó cucilista emlékek miatt van így, vagy nem csak a magyarok búbánatosak, hanem az egész Közép-Európa? Amint említettem Jannak, a nagyszájú lengyelnek dolgoztam. Scotty mellett ő az, aki segítőkésznek bizonyult Amerikában, igaz, most mondhatod, hogy csak azért adott szállást, hogy jól ki tudjon zsákmányolni, mert elég alacsony órabért fizetett. Azt kell mondjam, ez nem egészen igaz. Ugyanis, ha a szállást forintosítjuk (akarom mondani dollárosítjuk), akkor egész elfogadhatóan kerestem. De nézzük a problémákat. A felállás a következő: Jannak volt 2 nagy munkája akkoriban, az egyik a betonozós Walgreens, a másik egy McDonald's. Neki 3 állandó embere van, mindannyian lengyelek. Nos ez is egy pozitív dolog, hogy próbálja a földijeit segíteni, munkát adni nekik, de az embererő kevés erre a két melóra, így kerültem képbe én is. Elég vicces mondjuk, hogy mennyire lengyelek maradtak ezek a srácok, szinte mindennap bementek a lengyel boltba valami kaját venni, Jannál is a házban egy csomó lengyel kaja volt állandóan. Szóval ezekkel az arcokkal rég óta dolgozik együtt, de folyamatosan panaszkodott rájuk. Kicsit hülye helyzetbe is kerültem, mert Jan sokat beszélt munkáról, míg a srácok is elmondták természetesen a véleményüket Janról, szóval kicsit két tűz között voltam... Mirek például az első nap azzal kezdte, hogy mennyire utál Jannak dolgozni, mert nem sok előrelépési lehetőséget lát, hétfő reggel amikor megy a szokásos helyre, akkor már előveszi a depresszió és a gombóc van a torkában. Ezek után valahogy nem igazán csodálkozom, hogy annak ellenére, hogy ezer éve kollégák, messze nem zökkenőmentes a kapcsolatuk. A srácok minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis plusz bevételre tegyenek szert. Az egyik ilyen forrás a réz vezetékek begyűjtése. Én másmilyen anyaggal nem is találkoztam, ők pedig minden apró, leeső darabkát összegyűjtenek. Persze Jan tudta nélkül. Azt a sunnyogást, ami ezt az egészet körülveszi – hihetlen és nem vicces, utoljára kb. 17 éves koromban a BRG-ben láttam ilyesmit. Jan persze erre is panaszkodott, mondván meglopják, mert az anyagot ugye ő veszi, tehát a hulladék is az övé. A leeső darabokat Jan bázisán egy nagy szemetes kukába gyűjtik (már amikor ő ott van a munkán...), állítólag egyszer a srácok bementek hétvégén és kiürítették az egészet, ért vagy 800 dodót... Szóval nem egyszerű a dolog, mert az érdekeik ellentétesek, de közben meg jól is elvannak, mindig lengyelül beszélnek egymás között, de ezt már említettem. Minden esetre vicces volt látni, mennyire nem tudnak ilyen dolgokban előre lépni. Pedig egyszerű lenne. Az arcok úgy lógnak, ahogy tudnak, de valahol meg is értem, mert nincs semmi motivációjuk a jobb, gyorsabb munkavégzésre. Órabérben dolgoznak, ezért az esetek nagy részében, ha befejeztünk egy munkát, akkor ott ácsorogtunk még fél-egy órát, hogy leteljen a „munkaidő”. Komolyan mondom, ilyen érzésem utoljára akkor volt, amikor az előbb említett BRG-ben dolgoztam. Én persze röhögtem magamban Janon, mert az az ő dolga lenne, hogy kitaláljon valamilyen motivációs rendszert. Pedig lehetne. Csináltunk egyszer egy munkát, elfogyott a hely a szerelőpanelen, kellett egy másikat venni. Ez önmagában nem lenne baj, de Staszek nem szólt időben, így másnap vissza kellett menni. Jan persze kiakadt. De Staszeket miért érdekelné a dolog? Legalább másnapra is volt mit csinálnia.  Nyilván másként gondolkodna, ha mondjuk az elvégzett munka után járna a lé, nem órabérben. Mindkettőjük szerencséjére megrendeltek még egy munkát ugyanott, így végül is nem lett igazi veszteség a dologból... Volt szerencsém nagyobb cégeknek dolgozni, egy dologban mindenhol egyetértés volt: ha egy beosztott nem dolgozik, akkor az a főnök hibája. Pont ezért érdekes volt látni, hogy az amcsik milyen más felfogásban dolgoznak.

Steve egy állati jó arc, koreai születésű, de gyerek kora óta itt él. Na vele kifejezetten élvezet volt dolgozni. Mindig pontosan elmondta, hogy mit akar, megkérdezte, hogy tudom-e hogyan kell megcsinálni, ha igent mondtam, akkor nem pazarolt rám több időt, ha nemet, akkor meg szépen részletesen elmondta, megmutatta mit kell csinálni. Állandóan rajzolt és nagyon jó a humora. Ő egy másik cégnek dolgozik és azért volt a Walgreenses munkán, mert már csinált ilyet és segített nekünk. Hivatalosan asszem nem is dolgozhatott volna NYban, mert neki Jerseyben van engedélye, de az általam ismertek közül messze ő a legjobb szakember. Szóval egy alkalommal kifejtette, ha nincs kedve dolgozni, akkor a tervrajzokat nézegeti, mert abból nem lehet megmondani, hogy mit csinál. Persze sokat kell néznie, mert ő vezette a munkát, egy ilyennél meg is kérdeztem, hogy „mi van Pisti, nincs kedved dolgozni?” Rámnéz, aztán persze nagy röhögés volt a válasz. Néha eljött az egyik embere, Sammy, világlazája gyerek, ilyenkor előkerült a spangli, aztán azzal „koncentrált”. Lényeg az, hogy ők nem morogtak, állandóan vidáman néztek a világba, szóval erősen gondolkodtam, hogy ha maradok, akkor megkérdem Stevet, át lehet-e menni hozzájuk dolgozni. Ő viszont mindig megjegyezte, ha valamit jól csináltam, hogy ez nagyon jó lett, ha valamivel nem volt megelégedve, akkor meg állati komoly pofával megjegyezte, hogy ne okozzak csalódást. Nem mondhatom, hogy ők mindig teljes leklesedéssel dolgoztak, vagy ne lettek volna rossz napjaik. Pár alkalommal mondta is: „Stanley, Geri, húzzunk haza a fenébe!” Amikor viszont munka volt, akkor nem volt mese, keményen nyomta, és Jannal ellentétben soha nem garasoskodott. Ha valamire ki kellett adni lét, akkor mindig a jobbat vette meg, ha egy munkát meg lehetett csinálni kézzel vagy géppel, akkor inkább beszerezte a gépet, csak hogy jobban, gyorsabban lehessen dolgozni. OK, ennek van egy másik oldala is, ezt is Stevetől tudom. Egy alkalommal kifejtette, hogy az a baj az olyan kisvállalkozásokkal, mint Jané, hogy relative kicsi rajta a haszon, ezért egy Jan-szerű tulaj 2x is meggondolja, hogy mire adjon ki pénzt. Itt jegyzem meg, hogy azért nem egészen értek egyet. Egyszer kifejtettem Jannak, hogy ahhoz képest, hogy Amerika a vezető benzinzabáló ország, a New York körüli benzinkutak gyalázatosan néznek ki, sokszor az embernek nincs kedve megfogni a csövet, de ez a benzinkutakat kicsit sem érdekli. Az eszközök ezer évesek, gagyik, és még a levegőért is fizetni kell. Gondolom azért lenne rá keret, hogy ne így legyen, ennek ellenére még a nagyobb cégeknél is ilyen a helyzet... Egy szó, mint száz, érdekes tapasztalat, így utólag nem bánom, hogy egy darabig ezt csináltam.

Zárásként még a helyi lakosokról pár szó. Nagy százalékban élnek vallásos zsidók a környéken és érdekes volt látni, mi mindennel foglalkoznak. Az iskolabusz vezetéstől kezdve benzinkutason át rengeteg helyen láttam őket dolgozni, de amit sosem fogok elfelejteni, az az, amikor egy alkalommal kellett valami vezetéket vennünk. Staszek megrendelte, aztán az egyik alkalmazott ment ki a raktárba: fehér ing kicsit feltűrve, imazsinórok az oldalán, fekete vászon nadrág. Ebben a szerkóban izmozta ki a karvastagságú vezetéket, természetesen nyakig maszatosan. Mindezt miért említem? Nagyon sokszor láttam, hogy stoppolnak az országúton, de nem tudom miért? Mint említettem az amishok is saját világban élnek, de nekik legalább van buggyjuk és rollerük, az ittenieknek viszont semmi. Vallási okokból nem vezetnek? Nincs rá pénzük, vagy egyszerűen csak nem akarnak megtanulni? Sose derült ki, kérdeztem Csillát is, de ő sem tudta. Miután többször mentem egyedül vissza munka után a kisteherautóval, elhatároztam, felveszem az egyiket, hátha mesél? Sajnos nem került rá sor, mindig felvette előttem valaki az aktuálisan stoppoló figurát, 1-2 percnél többet nem hinném, hogy valaha várakoztak... Ha valaki tudja, a megoldást a szokásos címre kérem!
Ja, betonozás. Ahogy megyek be az irodába a parkolón keresztül, mindig megcsodálom a betongerendákat. Olyan szépek, hogy az embernek tényleg könnybe lábad a szeme. Sajnos nem tudtam még jó fotót készíteni róla, de más egyéb fotók itt.


Epilógus: Walgreens bácsi meggondolta magát, és más elrendezést akart, így aztán Mr Betonék munkáját pár helyen fel kellett törni...